1997 nyarán elhatároztam, hogy veszek egy autót. Pontosabban egy Trabit. Megvolt a pénz és a kiszemelt alany. Közben búrámban egy csomó terv kavargott, hogy miként alakítom majd át a verdát. Sajnos, vagy szerencsémre a tulaj nem akart engedni az árából, így nem lett biznisz. Egy munkatársam szólt, hogy van egy öreg OPEL Rekordja, amolyan Ámerikás stílusú. Elképzelni sem tudtam, hogy is nézhet ki. Azt mondta, bõrfotelek, meg keret nélküli ajtók. Gondoltam, ezt meg kell néznem. Kimentem hozzá Leányvárra egy pár barátommal, akik közt volt autószerelõ is, veterán Opeles tapasztalattal.

Megláttam a kocsit, ahogy ott állt "derékig" a fûben, galambszürkén, lámpák és lökhárítók nélkül. Szerelem volt elsõ látásra. Elborította a fejem a lila köd és már nem is hallottam, amint Tomi haverom véleményt mond a kocsiról. Utólag kiderült, hogy nem is rosszat. Ahogy végigfutottak azok a gyönyörû ívek és vonalak a sárvédõn és a tetõn, azok feledtettek minden józan gondolatot.