Az Egyesült Államokban hatalmas, siker lett a Mustang által 1964-ben megalkotott "póniautó" kategória, a nagy amerikai gyártók európai részlegüknél is sikert próbáltak. Elõször a Ford lépett az Atlanti Óceán innensõ oldalán, mégpedig a Capri piacra dobásával. Persze a GM európai részlege, az Opel se késlekedett sokat, a rüsselsheimi márka rajongóinak egészen 1970 szeptemberéig kellett várniuk a megfelelõ válaszra - szerencsére nem kellett csalódniuk a Mantában. Kezdetben mindössze három erõforrás közül választhattak a vásárlók, az alapváltozatot az 1,6 literes N motor hajtotta 68 lóerõvel, ezt az erõforrást csak 4 fokozatú, kézi váltóval lehetett párosítani.

A két nagyobb teljesítményû motor, a szintén 1,6 literes, de 80 lóerõs S és az 1,9-es, 90 lovas S motorok a kézi váltón felül három fokozatú automatikus váltóval is kaphatók voltak. A leggyengébb változat 17, az erõsebbek 14 illetve 13 másodperc alatt gyorsultak 100-ra, végsebességük 154-164-170 km/h volt. Akinek végre sikerült az ízlésének megfelelõ motort és váltót találnia, annak már csak a felszereltség kiválasztása volt hátra. Az alapváltozatot semmilyen betû se jelölte, ennek megfelelõen igencsak puritán volt az utastere.

A mûszeregységbõl hiányzott az idõmérõ óra - noha a helye megvolt -, igaz a gyári anyag kiemelte, hogy az autó állítható elsõ ülésekkel, és a hátul utazóknak kapaszkodókkal kedveskedik. Ez után következett az L szint, ami már megjelenésében is eltért az alapváltozatoktól. A kerekeket már dísztárcsák ékesítik, a kerékkivágások körül díszlécek találhatók, a lökhárítót bakok védik, és a kipufogóvég krómozott. Az utastérben az órán felül szivargyújtó és hamutartó is található, az utastér szellõzését pedig nagyban javítják az immár kihajtható hátsó oldalablakok. Sportos vezetõk számára kínálták az SR felszereltséget, mely az L szinten felül halogén lámpákkal, dupla kipufogóvéggel, oldalsó díszcsíkokkal és fekete hûtõráccsal rendelkezett.

Felár ellenében a motorháztetõt is a karosszéria színétõl függetlenül feketére fényezték. Belül egyedi kormánykerék, fordulatszámmérõ, és a középkonzolon három kiegészítõ mûszer - ampermérõ, idõmérõ óra, olajnyomás - teremtett sportos hangulatot.

Az emelt szintû kényelemrõl a lábbal mûködtethetõ ablakmosóhoz tartozó automatikus törlési funkció. 1972-ben bõvült a kínálat, ekkor mutatták be az 1,2 literes S motort, mely 60 lóerõs teljesítményével a kínálat alját jelentette. A 8 lóerõvel erõsebb 1,6-oshoz képest mindössze 300 márkával volt olcsóbb a kis motor, 100-ra mindössze 1 másodperccel tovább tartott a gyorsulás, igaz a kis motor szuperbenzint, és nem normált igényelt. Ennek az lett az eredménye, hogy hosszú távon semmi különbség nem volt a fenntartási költségekben, így az 1,2-es nem lett valami népszerû.

1974-ben újabb erõforrással bõvült a Manta motorpalettája, melynek neve érdekes módon egy másik Opel típusból származik. A GT/E változat az Opel vezetõségének reményei szerint a GT gyártásának leállítása után hagyott ûrt töltötte be. Az autó körül nem csaptak nagy hírverést, az igazat megvallva inkább titkolták a megjelenését, egyszerûen elkezdték forgalmazni. A helyzet megértéséhez meg kell jegyezni, hogy 1974-ben vagyunk, az olajválság következtében mindenki takarékos autókat követel, Németországban ekkor autómentes vasárnapokat tartanak az üzemanyagok felhasználásának mérséklése miatt. Ha valaki ilyenkor nagy hírveréssel beharangozva dob piacra egy sportos modellt, az elég hamar támadások össztüzébe kerül - jól tudták ezt az Opel felelõsei is, hiszen ezért nem állították ki az autót a Frankfurti Szalonon.

A GT/E - mint arra a név is utal - befecskendezõs motorral rendelkezett, a 105 lóerõs négyhengeres csak 4 fokozatú kézi kapcsolású váltóval volt kapható, 100-ra 11,5 másodperc alatt gyorsult, és 188 km/h volt a végsebessége. Hivatalosan mindig is ez a változat volt a Manta sorozat csúcsmodellje, de félhivatalosan létezett egy igazán brutális változat. A General Motors egy belgiumi tuningcég, a Transeurop közremûködésével elkészítette a hathengeres motorral szerelt Mantát, melyet TE 2800 néven hozott forgalomba, igaz nem a hivatalos Opel kereskedéseken keresztül. Az autó egyébként nem volt más, mint egy Manta karosszériába oltott Commodore.

A soros hathengeres erõforráshoz nem nyúltak, maradt az 5200-as fordulaton 143 lóerõs teljesítmény, illetve a 3600-as fordulaton 220 Nm-es nyomaték, melyet a Commodore négyfokozatú, kézi kapcsolású váltója továbbított a hátsó kerekekhez. Sportváltozatról lévén szó, a TE elõre belsõ hûtésû tárcsafékeket és sperrdifit kapott, belül Recaro kagylóülések és bõrbevonatú kormány gondoskodott a megfelelõ hangulatról. Kívülrõl már messzirõl meg lehetett ismerni a hathengeres Mantát, hiszen a 7 col széles könnyûfém felnikre szerelt 195/70 HR 13-as abroncsok nem fértek be a széria kerékjáratokba, így nagy méretû sárvédõ-szélesítésekkel látták el a karosszériát. De a Manta nem csak Európában volt sikeres, az Egyesült Államokban is komoly érdeklõdés övezte a modellt, olyannyira, hogy az Atlanti Óceán túlpartján adták el a legtöbbet.

Odaát egyértelmûen a forma ragadta meg a vásárlókat, hiszen az egyedüli, választható erõforrás a nálunk is kapható 1,9-es alacsony sûrítésû változata volt. A 90 helyett mindössze 78 lóerõs teljesítmény volt az ára annak, hogy a négyhengeres 90 oktános benzinnel is megelégedjen. De az amerikai piac nem csak ezért volt különleges, hanem azért, mert ott a Mantát két karosszériaváltozatban is kínálták. Ha most valaki azzal jön, hogy csak egy karosszériaváltozata volt a Mantának, részben igaza van. Az Egyesült Államokban Manta Sportwagon néven forgalmazott háromajtós kombi ugyanis enyhén módosított Ascona A kombi volt, mely megkapta a 78 lovas 1,9-est, valamint az oldalsó helyzetjelzõ fényeket. A Manta elsõ generációjából 1975 júliusáig majdnem félmillió darabot sikerült értékesíteni, egészen pontosan 498 553 darab hagyta el a rüsselsheimi gyár kapuját